Valószínűleg mindenki tudja, hogy milyen érzés a szeretetért, az elismerésért és megbecsülésért sóvárogni.

A legtöbb ember már szembesült vele, hogy milyen hamis ígéretekkel találkozni, és milyen végül egyedül maradni. A magány a legtöbb embernek ismerős, azonban vannak, akik kénytelenek megtapasztalni a társas magányt is. Az angyalok nem sírnak című könyv is éppen erre mutat rá. A könyv kíméletlenül őszinte kötet. A versek beszélője szinte élve boncolja önmagát, vállalva a kiszolgáltatottság terhét és bevallva a szeretet iránti hiábavaló vágyakozást. A tönkrement kapcsolatok emlékeit fésüli át, bolyong a kiismerhetetlen érzelmek erdejében, felidéz, s tanácstalanul keresi a válaszokat: miért bomlik meg minden. Minden érzékszervünkkel érezzük a páros magány felé sodródó viszonyok megoldhatatlanságát, vagy a felfoszlott szövetű családi kötelékek lenyomatát.

Félelem, magány, társtalanság – mely üvöltéssé és kétségbeesett könyörgéssé olvad össze e megrázóan fájdalmas kötetben.